.jpg)
A szláv őshazából, azaz a Visztula és az Odera folyók közötti területről a 6-7. század folyamán keletre is vándoroltak szláv törzsek, akik a Dnyeper és Don között telepedtek le, de csak laza törzsszövetségben éltek, államalakulatuk nem volt. [1. kép: a szlávok kirajzása a szláv őshazából]
Az állam kialakulásához „külföldi” segítségre volt szükségük: a varégokra, akik a mai Svédország földjeit lakó vikingek egy törzse voltak. A varégok Kelet felé vándorlását minden bizonnyal ugyanaz motiválta, mint Nyugat felé induló társaikat: zsákmányszerzés, kereskedelmi kapcsolatok építése. Az első varég kereskedelmi telepeket a 8. század második felében a Ladoga-tó mellett hozták létre, majd ettől délebbre a mai Novgorodnál Holmgard központtal. A 9. század során a Dnyeper és Volga folyókon dél felé hajózva kapcsolatba kerültek a Bizánci Birodalommal és az Arab Birodalommal, ugyanakkor a Dnyeper középső folyásánál nagyobb mennyiségű szláv törzzsel is találkoztak – innen nyerték aztán fő árucikkeiket: a mézet, viaszt, állatbőrt és prémet, illetve rabszolgákat [több európai nyelvben a rabszolga szó a szláv szóból származik: ennek oka, hogy a bizánciak szklavoi szóval illették a rabszolgákat, s a nyugati piacra is ők szállították azokat – így a szlávok önelnevezése a bizánciaknak köszönhetően vált Európa-szerte a rabszolga szó szinonimájává].
A keleti szláv állam létrejöttének körülményeiről nagyon kevés (szinte semmilyen) írott forrásunk van, s azt is óvatosan kell kezelnünk. Minden adat arra utal, hogy az új államalakulat létrejöttében a vezető szerepet a normann kereskedőréteg játszotta. A holmgardi/novgorodi államot Rusznak nevezték el, ami egy svédországi területre utal. A kettős képű állam még sokáig heterogén maradt, s csak a 10. század végére vált valamelyest homogénebbé: ekkorra olvadt be a szláv népességbe a normann vezetőréteg.
A Rusz megalapítójának egy bizonyos Rurikot tartanak, akinek egyik rokona, Oleg/Helgi (879-912) egyesítette a kijevi állammal 882-ben. Ez a Kijevi Rusz megalapításának történetileg elfogadott dátuma. Az állam vezetői kezdetben a fejdelem, később a nagyfejedelem címet viselték előbb viking (konung), majd szláv nyelven (knyáz). Az első uralkodók neveikben is hordozták a normann származás nyomait: Oleg után Yngvar/Igor (912-945), majd annak özvegye Helga/Olga (945-960) uralkodott, majd Szvjatoszlav (962-972) és Jaropulk (972-980) következett a trónon, s végül az utolsó idegen nevű knyáz következett Waldemar/Vlagyimir (980-1015) néven.
Az állam megszilárdítása több ponton is nehézségekbe ütközött. A normann uralmat nehéz volt elfogadtatni: ezt jelzi több uralkodó erőszakos halála (pl.: Igoré és Szvjatoszlavé). Bizánc is igényt formált az új állam szellemi vezetésére – a kereszténység görög rítusú terjesztése jegyében. A kereszténység felvétele itt is egy kisebb kelet-nyugat vitához vezetett (Olga a nyugati kereszténységet támogatta, utódai már Bizánc mellett voksoltak). A vita Apostoli Vlagyimir (a képen)
nagyfejedelem alatt dőlt el, aki 988-ban népét is kötelezte az új vallás, a bizánci rítusú kereszténység felvételére [tény, hogy ebben jelentős külpolitikai hatás is rejlett: Vlagyimirnak II. Bazileosz császár nővérét ígérték a bolgárok elleni segítségért cserébe – ezzel egyenrangú félnek ismerte el a bizánci politika a Kijevi Ruszt]. Az egyház kiépülése csak lassú ütemben haladt, mivel az állam kevés püspökséget hozott létre (kerülni kívánva a Bizánctól való túlzott függést), illetve a szlávok is nehezen hagyták el ősi hitüket. A helyi egyházakat az uralkodó és a nagybirtokos nemesek (bojárok) látták el földbirtokkal, így azok Bizánc és helyi nemesség között őrlődtek. A lelki vezetést legmagasabb szinten a Bizáncból küldött metropolita (érsek) látta el – ennek központja Kijev volt. Az első szláv érsek csak a 11. század közepén került kijevi székbe, s ahhoz is Bizánc engedélyét kérték. Az egyházzal érkezett meg a Ruszba az írásbeliség is: ez nem görög, hanem a már meglévő szláv/glagolita írást jelentette, ahogy a liturgia is szláv nyelvű volt, s nem görög. A bizánci kereszténységgel együtt járt a római jog bizonyos elemeinek és a bizánci hatalomszervezés egyes formáinak átvétele – ennek köszönhetően a fejedelem korlátlan úr volt (deszpotész) országában és semmilyen kiváltság nem akadályozta a hatalomgyakorlásban. [3. kép: Kijevi Rusz 1000 körül]
I. Bölcs Jaroszlav (1019-1054) uralkodása alatt élte a Kijevi Rusz aranykorát, s a központi hatalom jelentősen megerősödött. A belpolitikai erő egyik kifejeződése a szokásjog írásba foglalása volt (Russzkaja Pravda): ennek megfelelően a magántulajdon és a személy elleni vétségeket a nagyknyáz, a család és vallás elleni bűneseteket az egyház hatáskörébe adta. A nagyfejedelem hatalmát Kijev új épületei is hirdették: a bizánci mintára épült Szent Szófia székesegyház és más kőből épült házak (a fejedelemség szűkölködött kőben!). A fejedelem hatalomgyakorlásának legfőbb támasza a druzsina (a fejedelem szűk fegyveres kísérete) volt, melyből egy szűkebb és egy tágabb létezett. A szűk druzsina tkp. egy udvartartásban élt a fejedelemmel. A hatalomgyakorlás gátjává a közigazgatás hiánya vált. A különböző „tartományok” élére a fejedelmi család egyes tagjait ültették, akik egy szigorúan szabályozott rend szerint követték egymást a hatalomban – így az uralmi területeket egyfajta patrimóniumként, tehát örökségként és nem tulajdonként kezelték. Mivel minden családtagot illet részeltetni a hatalomból, a 11. század második felétől gyakorikká váltak a belháborúk az egymással rivalizáló fejedelemségek között, s ez az állam széteséséhez vezetett.
Jaroszlav sikerrel vette fel a nyugati államokkal a diplomáciai kapcsolatot, s dinasztikus viszonyba került nem egy nyugati uralkodócsaláddal. A fő siker azonban a bizánci uralkodócsaláddal való házassági kapcsolat volt. Folyamatosan gondot okoztak az ország déli határain lakó félnomád, nomád törzsek: a besenyők, a kunok, majd a tatárok.
A Kijevi Rusz társadalma, mint lakossága, igen sokszínű volt: a legjelentősebb elem a fejedelem és családja. Az elithez tartozott az uralkodó kísérete, a druzsina (tagjai a bojárok) illetve az egyházi felső vezetés. Ezek nem rendelkeztek saját birtokkal, csupán egy olyan földdel, melynek használati jogát élvezték. Azonban a 12. századtól fogva ezek gyakran örökbirtokká váltak. A társadalom legnagyobb részét természetesen a szabad parasztok alkották: ezek egy része állami adófizetésre kötelezettekből állt (szmerd), más részük ezektől mentes volt (muzs). A társadalom alsóbb részét képezték a cseléd állapotúak (cseljagy), illetve a szolgaságból felemelt rétegek. Szép számmal éltek az államban szolgaállapotúak is, akik különféle jogalappal tartoztak ehhez a réteghez (pl. a holopok voltak azok, akiket Bizáncba rabszolgaként adtak el). A társadalmi különbségekről a Russzkaja Pravdából értesülhetünk, ám a Rusz lélekszámáról semmilyen forrásunk sincs. Igen előkelő becslések 5-10 milliós lélekszámra utalnak, azonban elfogadottabb a 2-3 millióról író történészek véleménye. A lakosság összetétele is változatos volt: a varégok és keleti szlávok törzsei mellett északon finn és balti népek, délen nomád és félnomád törzsek laktak.
A mezőgazdaság a szlávok adottságaiból fakadóan a földművelés extenzív formáját mutatta, s az is csak saját termelésre a bővítés igénye nélkül. Az élelemszerzés terén megmaradt a vadászat és a halászat is. A faluközösségek önellátóak voltak, s fejlett kézműiparral is rendelkeztek.
Az állam kialakulásához „külföldi” segítségre volt szükségük: a varégokra, akik a mai Svédország földjeit lakó vikingek egy törzse voltak. A varégok Kelet felé vándorlását minden bizonnyal ugyanaz motiválta, mint Nyugat felé induló társaikat: zsákmányszerzés, kereskedelmi kapcsolatok építése. Az első varég kereskedelmi telepeket a 8. század második felében a Ladoga-tó mellett hozták létre, majd ettől délebbre a mai Novgorodnál Holmgard központtal. A 9. század során a Dnyeper és Volga folyókon dél felé hajózva kapcsolatba kerültek a Bizánci Birodalommal és az Arab Birodalommal, ugyanakkor a Dnyeper középső folyásánál nagyobb mennyiségű szláv törzzsel is találkoztak – innen nyerték aztán fő árucikkeiket: a mézet, viaszt, állatbőrt és prémet, illetve rabszolgákat [több európai nyelvben a rabszolga szó a szláv szóból származik: ennek oka, hogy a bizánciak szklavoi szóval illették a rabszolgákat, s a nyugati piacra is ők szállították azokat – így a szlávok önelnevezése a bizánciaknak köszönhetően vált Európa-szerte a rabszolga szó szinonimájává].
A keleti szláv állam létrejöttének körülményeiről nagyon kevés (szinte semmilyen) írott forrásunk van, s azt is óvatosan kell kezelnünk. Minden adat arra utal, hogy az új államalakulat létrejöttében a vezető szerepet a normann kereskedőréteg játszotta. A holmgardi/novgorodi államot Rusznak nevezték el, ami egy svédországi területre utal. A kettős képű állam még sokáig heterogén maradt, s csak a 10. század végére vált valamelyest homogénebbé: ekkorra olvadt be a szláv népességbe a normann vezetőréteg.
A Rusz megalapítójának egy bizonyos Rurikot tartanak, akinek egyik rokona, Oleg/Helgi (879-912) egyesítette a kijevi állammal 882-ben. Ez a Kijevi Rusz megalapításának történetileg elfogadott dátuma. Az állam vezetői kezdetben a fejdelem, később a nagyfejedelem címet viselték előbb viking (konung), majd szláv nyelven (knyáz). Az első uralkodók neveikben is hordozták a normann származás nyomait: Oleg után Yngvar/Igor (912-945), majd annak özvegye Helga/Olga (945-960) uralkodott, majd Szvjatoszlav (962-972) és Jaropulk (972-980) következett a trónon, s végül az utolsó idegen nevű knyáz következett Waldemar/Vlagyimir (980-1015) néven.
Az állam megszilárdítása több ponton is nehézségekbe ütközött. A normann uralmat nehéz volt elfogadtatni: ezt jelzi több uralkodó erőszakos halála (pl.: Igoré és Szvjatoszlavé). Bizánc is igényt formált az új állam szellemi vezetésére – a kereszténység görög rítusú terjesztése jegyében. A kereszténység felvétele itt is egy kisebb kelet-nyugat vitához vezetett (Olga a nyugati kereszténységet támogatta, utódai már Bizánc mellett voksoltak). A vita Apostoli Vlagyimir (a képen)
nagyfejedelem alatt dőlt el, aki 988-ban népét is kötelezte az új vallás, a bizánci rítusú kereszténység felvételére [tény, hogy ebben jelentős külpolitikai hatás is rejlett: Vlagyimirnak II. Bazileosz császár nővérét ígérték a bolgárok elleni segítségért cserébe – ezzel egyenrangú félnek ismerte el a bizánci politika a Kijevi Ruszt]. Az egyház kiépülése csak lassú ütemben haladt, mivel az állam kevés püspökséget hozott létre (kerülni kívánva a Bizánctól való túlzott függést), illetve a szlávok is nehezen hagyták el ősi hitüket. A helyi egyházakat az uralkodó és a nagybirtokos nemesek (bojárok) látták el földbirtokkal, így azok Bizánc és helyi nemesség között őrlődtek. A lelki vezetést legmagasabb szinten a Bizáncból küldött metropolita (érsek) látta el – ennek központja Kijev volt. Az első szláv érsek csak a 11. század közepén került kijevi székbe, s ahhoz is Bizánc engedélyét kérték. Az egyházzal érkezett meg a Ruszba az írásbeliség is: ez nem görög, hanem a már meglévő szláv/glagolita írást jelentette, ahogy a liturgia is szláv nyelvű volt, s nem görög. A bizánci kereszténységgel együtt járt a római jog bizonyos elemeinek és a bizánci hatalomszervezés egyes formáinak átvétele – ennek köszönhetően a fejedelem korlátlan úr volt (deszpotész) országában és semmilyen kiváltság nem akadályozta a hatalomgyakorlásban. [3. kép: Kijevi Rusz 1000 körül]
I. Bölcs Jaroszlav (1019-1054) uralkodása alatt élte a Kijevi Rusz aranykorát, s a központi hatalom jelentősen megerősödött. A belpolitikai erő egyik kifejeződése a szokásjog írásba foglalása volt (Russzkaja Pravda): ennek megfelelően a magántulajdon és a személy elleni vétségeket a nagyknyáz, a család és vallás elleni bűneseteket az egyház hatáskörébe adta. A nagyfejedelem hatalmát Kijev új épületei is hirdették: a bizánci mintára épült Szent Szófia székesegyház és más kőből épült házak (a fejedelemség szűkölködött kőben!). A fejedelem hatalomgyakorlásának legfőbb támasza a druzsina (a fejedelem szűk fegyveres kísérete) volt, melyből egy szűkebb és egy tágabb létezett. A szűk druzsina tkp. egy udvartartásban élt a fejedelemmel. A hatalomgyakorlás gátjává a közigazgatás hiánya vált. A különböző „tartományok” élére a fejedelmi család egyes tagjait ültették, akik egy szigorúan szabályozott rend szerint követték egymást a hatalomban – így az uralmi területeket egyfajta patrimóniumként, tehát örökségként és nem tulajdonként kezelték. Mivel minden családtagot illet részeltetni a hatalomból, a 11. század második felétől gyakorikká váltak a belháborúk az egymással rivalizáló fejedelemségek között, s ez az állam széteséséhez vezetett.Jaroszlav sikerrel vette fel a nyugati államokkal a diplomáciai kapcsolatot, s dinasztikus viszonyba került nem egy nyugati uralkodócsaláddal. A fő siker azonban a bizánci uralkodócsaláddal való házassági kapcsolat volt. Folyamatosan gondot okoztak az ország déli határain lakó félnomád, nomád törzsek: a besenyők, a kunok, majd a tatárok.
A Kijevi Rusz társadalma, mint lakossága, igen sokszínű volt: a legjelentősebb elem a fejedelem és családja. Az elithez tartozott az uralkodó kísérete, a druzsina (tagjai a bojárok) illetve az egyházi felső vezetés. Ezek nem rendelkeztek saját birtokkal, csupán egy olyan földdel, melynek használati jogát élvezték. Azonban a 12. századtól fogva ezek gyakran örökbirtokká váltak. A társadalom legnagyobb részét természetesen a szabad parasztok alkották: ezek egy része állami adófizetésre kötelezettekből állt (szmerd), más részük ezektől mentes volt (muzs). A társadalom alsóbb részét képezték a cseléd állapotúak (cseljagy), illetve a szolgaságból felemelt rétegek. Szép számmal éltek az államban szolgaállapotúak is, akik különféle jogalappal tartoztak ehhez a réteghez (pl. a holopok voltak azok, akiket Bizáncba rabszolgaként adtak el). A társadalmi különbségekről a Russzkaja Pravdából értesülhetünk, ám a Rusz lélekszámáról semmilyen forrásunk sincs. Igen előkelő becslések 5-10 milliós lélekszámra utalnak, azonban elfogadottabb a 2-3 millióról író történészek véleménye. A lakosság összetétele is változatos volt: a varégok és keleti szlávok törzsei mellett északon finn és balti népek, délen nomád és félnomád törzsek laktak.
A mezőgazdaság a szlávok adottságaiból fakadóan a földművelés extenzív formáját mutatta, s az is csak saját termelésre a bővítés igénye nélkül. Az élelemszerzés terén megmaradt a vadászat és a halászat is. A faluközösségek önellátóak voltak, s fejlett kézműiparral is rendelkeztek.
Forrás: Angi János: A keleti szlávok és a Kijevi Rusz. In: Európa a korai középkorban. Debrecen, DUP, 1999. 277-284. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése