Oszmán Birodalom a középkorban

Előszó

A mai történelemoktatás sajátos helyzetéből kifolyólag (azaz, hogy soha semmire nem jut idő) olyan fontos történelemalakító tényezőkről nem esik szó, mint az Oszmán Birodalom. A középkori Magyar Királyságra mintegy 130 évig tettlegesen ható államról így kevés információnk van. Ennek okán a 16-17. századi történéseket, kapcsolatokat is nehezebben érthetjük meg. Így e rövid vázlatot első lépésül azoknak szánom, akik behatóbban megismerni kívánják az ottomán állam történetét, de azoknak sem hátrányos tanulmányozása, akik a magyar államiság 1100 évét próbálják studírozni.

Oszmán Birodalom a középkorban

Az 13. század folyamán a kis-ázsiai török állam, a Rúm-Szeldzsuk Királyság válságba jutott, és az 1243-as mongol támadást előhírnökeként török [türkmén?] pásztortörzsek érkeztek Kis-Ázsiába [Érdekes a párhuzam a kunokkal, akik szintén pásztornépként a mongol invázió előtt érkeztek hazánkba!]. A szeldzsuk állam területén ezután több apró fejedelemség jött létre, közülük az egyik az a török törzsszövetség volt, melyet legelső fejedelméről, Oszmánról (1281-1326) oszmán-törököknek neveztek el. Az új állam, melyet először a bizánciak a szeldzsuk-törökök ellen használtak fel, Konstantinápoly előterében jött létre. Oszmán a törzsszövetséget átalakítva hierarchikus katonai államot hozott létre. Az állandó hadsereg élére beglerbéget állított, a közigazgatást ennek helyettese a szubasi irányította, míg bírósági ügyeket a törvénytudó kádi rendezte. Oszmán utódja, Ohrán (1326-1360) és később fia, Szulejmán pasa az állam terjeszkedésére ügyeltek. Előbb elfoglalták Bizánctól Brusszát, majd a súlyos belpolitikai válsággal és trónharcokkal küzdő császárság egyik trónjelöltjét (Jóannész Kantakuzénosz) támogatták – így sikerrel folytak bele a bizánci belpolitikába. A további bizánci trónharcokat azonban terjeszkedésre használták fel: 1353-ban elfoglalták az európai kontinensen fekvő Gallipolit, egy évre rá Ankarát. Az oszmán állam ekkorra már négyszerese volt annak, amit Oszmán örökül hagyott.
A közigazgatás ennek hatására bővült: megjelent a vezíri tisztség és az államtanács (díván), míg a tartományok (szandzsák) élére a szandzsákbégek kerültek. A hadsereg magvát a javadalombirtokkal ellátott katonaság alkotta, csapataikat zsoldosokkal egészítették ki, akik a hadjáratokban fizetést kaptak, egyébként paraszti telkeket műveltek, s adómentességet élveztek.
Az első nagyobb mértékű európai terjeszkedésre I. Murád szultán (1360-1389) alatt került sor. Elsősorban a széthulló Szerb Királysággal folytattak harci tevékenységeket. Erre azután került sor, hogy 1361-ben elfoglalták Drinápolyt (ma: Edirne), és a szerb állam közvetlen szomszédjai lettek. A széthulló állam balkáni nagyhatalmi státuszának elillanásában ez a szerencsétlen körülmény is közrejátszott, nem beszélve az ott folyó belharcokról. Murád Európa-pártiságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy államának székhelyét Brusszából Drinápolyba helyezte. Az oszmánok előbb a szerbek felett arattak győzelmet a Marica-folyónál (1371), majd elfoglalták Szófiát és Thesszalonikét, s behódoltatták a bolgár fejedelmeket is. Néhány év múltán a bizánci császár és a szerb fejedelem már a török szultán adófizetője lett. A szerb államiság végét az I. rigómezei (Kosovo polje) csata (1389) és az ott elszenvedett vereség jelentette. Itt mind a szerb uralkodó, Lázár István, mind I. Murád is elesett. Ezután a szerb államiság vagy a török vagy a magyar uralkodónak hódoló fejedelemséggé csökkent, ám a Magyar Királyságnak fontos volt egy ütközőállam fenntartása közte és az Oszmán Szultánság között.
Murád alatt alakult ki a hadsereg új egysége, a janicsárság. Ez eleinte a fiatalkorú hadifoglyok 1/5-ét érintette, akiket parasztcsaládok tanítottak meg törökül, s később katonai kiképzésben részesültek. Mivel gyökértelenek voltak (semmilyen családi kapcsolatuk nem lehetett), a hadsereg professzionális alakulataivá váltak – gyorsan bevethető, fegyelmezett seregtest. Az államigazgatás a katonaival együtt kettévált: egy európaira (ruméliai) és egy kis-ázsiaira (anatóliai). A katonaság új javadalmazását Európában a tímárrendszerrel oldották meg: ennek lényege, hogy az elhagyott földbirtok javadalmait a kipróbált katona élvezhette, amiért lovas katonai szolgálattal tartozott (szpáhi). Ez a birtok nem volt örökíthető, parasztjai felett nem rendelkezett ’ura’, és a szultán bármikor visszavehette azt. Tulajdonképpen csupán haszonélvezeti joggal bírt felette. Anatóliában, mivel ott mások voltak a birtoklási szokások a föld magántulajdona (mülk) még megmaradt.
A fiatal birodalom életében azonban elérkezett a válság korszaka: Murád halálát követően a trónörökös I. Bajezid szultán (1389-1402), miután kivégeztette öccsét, s ezzel egy ’új szokást’ honosított meg a Portán (a szultán udvara), a lázadó birodalomrészeket irányította vissza országába, s tovább terjeszkedett a Balkánon. Bulgária elfoglalása után (1393) szinte mindennapossá váltak a magyar-török határvillongások. Az első ’kapcsolat felvételre’ már I. Lajos uralkodás alatt sor került – V. Palaiologosz János császár 1366-ban mintegy fél évet töltött az országban, hogy a királyt tevőleges segítségre bírja, sikertelenül. Zsigmond király uralkodása alatt vált tartóssá a szomszédság. Utóbbi először egy nemzetközi keresztes-expedíciót szervezett az oszmánok ellen, melynek eredménye egy katasztrofális vereség lett Nikápoly mellett 1396-ban, majd tartós védekezésre rendezkedett be. Az ország szerencséje, hogy a szultánnak nagyobb gondja is akadt: a keleti határvidéken konfliktusba keveredett a turkmesztáni tatár állammal, s egy hódító sereg élén Timur Lenk 1402-ben Ankara mellett legyőzte, s foglyul ejtette Bajezidet. A következmény az oszmán államra nézve majdnem végzetes volt: az anatóliai birodalomrészen több kisebb fejedelem uralkodott, míg a ruméliai területekről az eddig meghódított szláv államok pattogzottak le.
A régi rendet csak tíz év elteltével tudta helyreállítani I. Mehmed (1413-1421). Ő kezdte helyrerakni a puzzle-ként darabokra hullott Oszmán Szultánságot. A kirakó-játékot fia, II. Murád (1421-1451) folytatta (a képen), aki uralkodása elején trónkövetelő testvéreivel vívott harcból megerősödve az elszakadni vágyó Észak-Szerbia ellen vonult: itt Lazarevics István fejdelem uralkodott (1389-1427), aki jó viszonyt ápolt Zsigmonddal és megállapodást kötöttek, hogy előbbi halálakor trónját és uradalmait unokaöccse, Brankovics György (1427-1456) veszi át – leszámítva Nándorfehérvár és Galambóc várait, mely a király tulajdonába kerül. Ezt a helyzetet a szultán nem engedhette, s ennek megakadályozására Szerbiába vonult. A várak átadásakor sikerült is csellel elfoglalnia Galambócot, Nándorfehérvárt azonban nem. A Galambóc alá felvonuló magyar sereget is sikerrel visszavetette Magyarországba. Szerbia sorsát tíz év múlva rendezte el a szultán, ekkor elfoglalta a fejedelemség fővárosát, Szendrőt (1439) és Brankovics lányát, Marát háremébe vitette. Brankovicsnak így csak magyarországi birtokai maradtak.
A magyar-török kapcsolatokba meghatározó szint Hunyadi János (1407-1456) feltűnése hozott, aki nemcsak többször megverte az Erdélybe betörő oszmán portyázókat (1441-42), hanem hadjáratot is indított Szerbia helyreállítására és az oszmánok Európából való kiűzésére. Ennek a jegyében zajlottak a sikeres ún. téli/hosszú hadjárat (1443/44 tele) és a várnai katasztrófával (1444. november 10.) és I. Ulászló király (1440-1444) halálával végződő 1444-es őszi hadjárat is. A támadó hadjáratok eredménye az lett, hogy Brankovics államát a váradi békében helyreállították, s Kasztrióta György (más néven Szkander bég) vezetésével fellázadtak az albánok, ezzel hosszú évekre munkát adva a török seregnek. A ’végső leszámolás’ azonban a II. rigómezei csatában érkezett el (1448. október 16-18.), ahol Hunyadi és Szkander bég csapatai a többszörös túlerővel szemben buktak el. Az albánok még 1453-ig ellenálltak.
A hódító háborúk első korszakának lezárultával Murádnak biztosítania kellett a hadsereg utánpótlását is, mivel a hadifoglyok közül már nem tudott megfelelő létszámú janicsárt előteremteni. Így 1438-ban bevezették az ún. gyermekadót (devsirme) – a balkáni falvak tartoztak ezzel adózni a szultánnak. 4-5 évente 40 család köteles volt egy ifjút janicsár-kiképzésre adni a török hatóságoknak.
II. Mehmed (1451-1481) szultán tanult apjától, így trónra léptekor össze fiútestvérét meggyilkoltatta a trónviszályokat elkerülendő. Első jelentős tette Konstantinápoly elfoglalása volt: a város 54 napi ostrom után 1453. május 29-én kapitulált. Ezért kapta Mehmed a Hódító melléknevet. Az oszmán állam fővárosa eztán Isztambul (Konstantinápoly – a görög parasztok mondták a török katonáknak, amikor megkérdezték tőlük, hova mennek: ísz tin polin=a városba be) lett. A szerb állam lefejezésére érkezett 1456 nyarán Nándorfehérvár alá, mely a balkáni pozíciók megerősítésének egyik fontos bázisa volt. Ám a Hunyadi János vezette védelem kitartott, így a szultánnak meg kellett elégednie a szerb állam bekebelezésével. Sajnálatos tény, hogy a hősies védelem utáni pestis áldozatául esett Hunyadi is. A Trapezunti Császárság elfoglalása (1461) után Mehmed a peloponnészoszi velencei birtokokat foglalta el, ami miatt hosszú háborúba keveredett Velencével (1463-1479). Ennek során foglalta el Boszniát is (1463), de I. Mátyás király sikerrel visszaszerezte Jajca (1463), Szrebenik (1467) és Szabács (1476) várát – hasonló kudarcba fulladt egy erdélyi invázió is: Kenyérmezőnél Kinizsi Pál vezette seregtest 1479. október 13-án legyőzte a balkáni félreguláris portyázó csapatokat.
Mehmed uralkodása alatt vezették be az egész államra kiterjedő földreformot, melynek értelmében minden földbirtok a szultáné lett, s azok felett jelenlegi birtokosaik csak haszonélvezeti joggal bírtak. További újítás volt az adóbérlet (iltizám) intézményének bevezetése, ezzel az állam pénzügyi stabilitása növekedett.
Az elhalt császár utódja idősebb fia, II. Bajezid lett (1481-1512), akinek uralkodása elején meg kellett küzdenie trónkövetelő öccsével, Dzsem herceggel [ezek az oszmánok sosem tanulnak eleget]. Ennek okán 1483-ban öt éves fegyverszüneti megállapodást kötött a magyar uralkodóval, melyet 1521-ig folyamatosan meghosszabbítottak. Így a Magyar Királyságra utolsó törökmentes negyven év köszöntött. Bajezid a török állam új hódításait pacifikálta, főként az 1478-ban még II. Mehmed által Uzun Hasszántól elhódított Iránt.

Felhasznált irodalom:
Pósán László: Az oszmán hatalom felemelkedése. In: Európa az érett és kései középkorban. Debrecen, DUP, 2001. 351-354. o.
Pálosfalvi Tamás: A Brankovicsok a középkori Magyar Királyságban. História 2010 1-2. szám 6-9. o.
Tringli István: Az újkor hajnala. Bp., Vince Kiadó, 2003. 67-71. o.